Benchmarking általánosságban

A benchmarking a legjobb gyakorlat megkeresése, tanulmányozása, megértése, összehasonlítása az adott vagy más szervezet saját eljárásával és a tanulságok hasznosítása saját gyakorlatának fejlesztésében.  A fogalom jelentését úgy is tudjuk interpretálni, hogy a vállalatvezetésnek az a szemlélete és módszere, amely során az adott szakmában, ágazatban, illetve az adott probléma vagy feladat megoldásában sikeresnek számító cég gyakorlatát igyekeznek átvenni, alkalmazni. 

A benchmarking  közvetlen és közvetett haszna az alábbiak alapján foglalható össze:

A benchmarking kulcsszava a „legjobb gyakorlat” (best practice): olyan megoldást jelent, ami máshol kiemelkedően jól bevált. A benchmarking a Xerox cég 1976-tól 1986-ig végzett ez irányú kutatásaiból fejlődött ki. Az eredményeket Robert C. Camp, a kutatásokat vezető mérnök-menedzser klasszikussá vált könyve és cikksorozata tette közzé, és ezzel elindult a benchmarking mai napig is tartó világméretű elterjedése. Egy 1996-os amerikai felmérés szerint a benchmarking a harmadik leggyakrabban alkalmazott menedzsment módszer: az amerikai vállalatok 83%-a alkalmazza. A benchmarking távolabbi előzményei között Frederick Winslow Taylor egy évszázaddal ezelőtti munkásságát, a II. világháború alatti vállalatközi egyeztetéseket, valamint a Japán vállalatok II. világháború utáni tanulási folyamatát (a „dantotsu”-t) szokták megemlíteni. Közvetlen előzménye az ún. visszatervezés (reverse engineering). Ez nem más, mint a hazánkban is jól ismert termékboncolás. Van, aki ezt is a benchmarking típusai közé sorolja, van, aki csak a benchmarking egyik előzményének tekinti. Lényege a konkurens termékek szétszedése, konstrukciós és gyártási titkainak megfejtése. Ez korántsem egyszerű feladat, éppen olyan magas szintű szakmai felkészültséget igényel, mint a szokványos gyártmány- és gyártásfejlesztés. 

Gondolkodásmódját illetően a benchmarking szituációs szemléletű, a kontingencia elméleten alapul, amely Magyarországon is közismert a menedzsment elméletéből, a menedzsment nagy irányzatainak történetéből. Módszertanát illetően a benchmarkingnak kialakultak és jelenleg is keletkeznek saját munkamódszerei és munkaeszközei, mint pl. fogalomtár precíz definíciókkal, az együttműködés jogi és etikai kódexe, kérdőívek és ellenőrző kérdéslisták, táblázatok és egyéb formanyomtatványok, stb. Ezek mellett természetesen korábbról ismert módszereket is alkalmaznak a benchmarking során, mint pl.: a problémamegoldás kreatív csoportmódszereit és ábrázolástechnikáit, a projektmenedzsment eszköztárát, stb. 

A félreértések és az elhibázott alkalmazási próbálkozások elkerülése végett nézzük meg, hogy mire nem való a benchmarking (Harrington – Harrington, 1996): 

• nem univerzális csodaszer a szervezet minden bajának gyógyítására;
• nem szolgai utánzásra való, hogy ne kelljen semmi újat kitalálnunk;
• nem lehet vele erőforrások beruházása nélkül javulást elérni;
• nem „tűzoltásra” való;
• nem a holtidők hasznosítására találták ki, amikor éppen nincs jobb dolgunk.

A teljesítményértékelés néhány tipikus jellemzője Knez-Riedl [2007] szerint: 

• A stratégiai gondolkodásból ered. 
• A legjobb minőség megvalósítására késztetik az alkalmazót. 
• Megtervezett és szisztematikus eljárás, amiben a kritikus távolság fontos. 
• Orientációja az előremutató akciók és a folyamatos javítás. 
• Bátorít a legjobbaktól való tanulásra. 
• Segít megérteni a piaci feltételeket és üzleti eljárásokat. 
• Lehetővé teszi új tudás és készségek megszerzését.

Rendkívül fontos, hogy nem elég csupán a legkiemelkedőbb teljesítményt (a benchmark-ot) megkeresni, hanem mindig a mögötte meghúzódó, a kiemelkedő teljesítményt eredményező legjobb gyakorlatot (best practice-t) kell megtalálni és tanulmányozni. A benchmark ismerete csupán arra jó, hogy tudjuk, hol keressük a legjobb gyakorlatot, hol érdemes tanulmányozni a bevált megoldásokat. Meglepően gyakori hiba, hogy csak a kiemelkedő teljesítményt keresik más vállalatoknál, majd automatikusan megkövetelik ugyanezt a teljesítményt saját szervezetüktől, anélkül, hogy tanulmányoznák és adaptálnák a kiemelkedő teljesítményt produkáló legjobb gyakorlatot. Például létszámleépítő, szervezet-lelapító, „racionalizáló” akciókat indítanak, mivel azt látják (de csak azt), hogy más vállalatok ugyanezt a munkát sokkal kevesebb emberrel, sokkal olcsóbban, sokkal gyorsabban, és sokkal jobb minőségben végzik el. Azután csodálkoznak, hogy az elbocsátások után megmaradt kevesebb emberrel még rosszabbul működnek a változatlanul hagyott munkafolyamatok, sőt esetleg összeomlik az egész rendszer. Az eredményesebben és gazdaságosabban működő, kisebb létszámú és kevesebb hierarchiaszintből álló, karcsú és lapos szervezetek teljesen más folyamatokat működtetnek, sokkal fejlettebb technológiákat és munkamódszereket alkalmaznak. Karcsúságuk és laposságuk a másfajta folyamatok és technológiák alkalmazásának következménye. Ezeket a folyamatokat, technológiákat és módszereket kell tanulmányoznia, és azután hasznosítania, adaptálnia annak, aki hasonlóan eredményes és hatékony működést akar elérni. 

A benchmarking típusok 

Belső benchmarking 

Az a benchmarking házon belüli felhasználása – a vállalaton belül működő részlegek, ágazatok belső funkcióinak vizsgálata, belső tevékenységeinek összehasonlítása.

A legtöbb vállalatnál a különböző ágazatok hasonló belső funkciókkal rendelkeznek, ennek ellenére hiányzik köztük az a típusú információáramlás, amely elősegíthetné az egymástól való tanulást. Az egyik legegyszerűbb és legolcsóbb benchmarking módszer ezeknek a tevékenységeknek az összehasonlítása, az úgynevezett “best practise” megtalálásával.

A belső benchmarking előnyei a következők: 

• Ösztönzi az információáramlást és megindítja a kommunikációt a vizsgált területek között, 
• A szervezet azonnali előnyökre tehet szert, ha a követendő gyakorlat azonosításával és bemutatásával azokat a szervezeten belül máshol is hozzáférhetővé teszi, 
• Fontos tapasztalatok szerezhetők, mielőtt a menedzsment külső mérőpontok vizsgálatába kezdene. 
• Vigyázni kell azonban, nehogy a benchmarkingnak csak ezt az egy típusát használjuk, hiszen könnyen lehet, hogy más cégek egy bizonyos funkciót hatékonyabban látnak el saját módszereikkel.

Verseny benchmarking 

A verseny benchmarking a piacon működő versenytársak tevékenységének értékelését jelenti. Ennél a módszernél mindig az egyazon piacon működő, versenyhelyzetben lévő termékeket gyártó vagy szolgáltatásokat kínáló cégek munkafolyamatainak összehasonlításáról van szó. A termékek visszatervezésén (reverse engineering) túl kiterjedhet a termékkel kapcsolatos szinte bármilyen tevékenységre, aminek a piaci versenyben jelentősége lehet: marketingre, szállításra, üzembe helyezésre, szervizre, vevőszolgálatra, stb.

A módszer hátránya, hogy sokszor nehéz hozzájutni az ellesni kívánt információkhoz anélkül, hogy ipari kémkedés vagy más, kereskedelmi törvénybe ütköző tevékenység gyanúja merülne fel. Jó megoldás lehet ezért, ha kitüntetett figyelemmel kísérjük versenytársaink nyilvános publikációit, előadásait, szakmai jellegű közleményeit.

Területi vagy funkcionális benchmarking 

Ez a módszer egy adott területen (pl.: gyártás) vagy adott funkcióban (pl.: marketing) vezető pozícióban lévők benchmarkolását jelenti. Érdemes megvizsgálni a hasonló termékeket gyártó vagy szolgáltatásokat nyújtó olyan cégek működését is, melyek nem közvetlenül versenytársaink. Ennek hatalmas előnye a versenytárs-benchmarkinggal szemben, hogy mivel az információ nem közvetlenül versenytársakhoz kerül, könnyebb kapcsolatokat építeni, partnereket találni. Remek lehetőség például azoknak a konferenciáknak a látogatása, melyeket direkt erre a célra szerveznek különböző tanácsadó cégek.

Kooperatív és kollaboratív benchmarking 

A kooperatív és kollaboratív (transzindusztriális) benchmarking során más üzletágakban működő cégekhez viszonyítunk, akiknek az érdekeit nem sérti, ha tanulmányozzuk tevékenységüket, és viszont. Az egymással versenyben nem álló cégek szerződést kötnek egymással a benchmarkingra, és egyoldalúan vagy kölcsönösen tanulnak egymástól. Az egyoldalú változat neve kooperatív benchmarking, a kölcsönös változaté kollaboratív benchmarking.

Kooperatív és kollaboratív benchmarking 

A kompatibilis (indusztriális) benchmarking egyfajta átmeneti kategória a transzindusztriális és a kompetitív benchmarking között. A benchmarking partner ebben az esetben ugyanabban az üzletágban működik ugyan, de teljesen más piacszegmenst céloz meg, így nem közvetlen versenytárs. Ezért hasonló kooperatív vagy kollaboratív jellegű benchmarkingra van lehetőség, mint a transzindusztriális esetben. 

Folyamati vagy általános benchmarking 

Ez a típus az egész vállalat vagy egy funkció folyamatokra történő lebontását (pl.: továbbképzés, munkahelyi viták megoldása, team építés, kárbejelentés, vevő reklamációkezelés, stb.) és ennek benchmarkolását jelenti. Nem az a fontos, hogy a mienkhez hasonló szervezetek folyamatait állítsuk középpontba, hanem az, hogy kiváló munkafolyamatokra összpontosítsunk. 

A benchmarking a kontrollált folyamat továbbfejlesztése mellett magának a controlling tevékenység folyamatának innoválására is használható. Ez nemcsak külső, hanem – több telephelyen működő nagyvállalatok esetében – belső benchmarkinggal is történhet. A kontrollált folyamat és a controlling tevékenység benchmarkinggal történő felülvizsgálata és továbbfejlesztése kölcsönösen hatást gyakorolhat egymásra, sőt akár össze is fonódhat, és egyetlen benchmarking projekt keretében mehet végbe. Az átfogó benchmarking projektek megtervezésekor célszerű figyelembe venni, hogy minél tágabbra vesszük a benchmarking fókuszának kiterjedését, annál kisebb az esélyünk a sikerre, valóban számottevő javulás elérésére. 

Egy gyakorlati benchmarking módszer két részből áll: „benchmarker” és „benchmarkee”. Az előbbi a szervezet az, aki végrehajtja a teljesítményértékelési eljárást, míg az utóbbi említi az a szervezet, akit módszer tárgya. A teljesítményértékelés megközelítést egyszerűen teljesítmény összehasonlításán, résazonosításon és változásmenedzsment eljárásokon alapszik.

Az első szabály szerint megvizsgálja a termelésbe és fogyasztás teljesítménykülönbségeket a szervezeten belül. Majd módszereket dolgozzon ki az eltérés mértékének csökkentésére. A belső és külső gyakorlatok közti rés felfedésre kerül, továbbá változtatásra kerül, ha szükséges. Ez a jellemző különbözteti meg a benchmarkingot kutatásról és versenyelemzésből. 

Néhány elemző hibát követ el akkor, ha a benchmarkingot egy fajta teljesítményértékelésként kezeli. A versenyelemzés csak terméket előállítót vagy szolgáltatást nyújtót vizsgálja, míg a benchmarking túlmegy egy szimpla összehasonlításon. A gazdálkodás mögé megy, vizsgálja, hogy működik a vállalat, milyen menedzsmentkészségek állnak rendelkezésre, amelyek a termékek és szolgáltatások előállítását végzik. A másik különbség az, hogy a versenyelemzés csak a versenynek ugyanabban a földrajzi területében vizsgálja meg azoknak a jellemzőit, amíg a benchmarking arra törekszik, hogy helyszínre való tekintet nélkül a legjobb gyakorlatot találja meg. 

A benchmarking segít a szervezeteknek megérteni, hogy erősségük és gyengeségük alapvetően kínálatban, a keresletben és piaci feltételekben bekövetkező változásoktól függenek. Kijelöli a szervezetek számára azt az utat, amelyek szükséges bejárni a versenytársak helyzete miatt: a minőség, a produktivitás és hatékonyság javítása, az innovációs tevékenység kezdeményezése, ami költség- és időhatékonyságot okoz.

Vállalatértékelés összehasonlító mutatókkal 

A fundamentális elemzés egyik eszközcsoportja a relatív vagy más néven a szorzószámos értékelés, amely a részvények árfolyamát viszonyítja a cégek egyes mutatóihoz (nyereség, könyv szerinti érték stb.). Ezeket a mutatószámokat „értékeltségi mutatóknak” is nevezzük, mert megmutatják, hogy a piac mennyire értékeli a részvényeket. Ez az elemzési módszer a részvény értékelésén túlmenően lehetővé teszi egy iparág részvényeinek egymással való összehasonlítását is. 

Összehasonlító mutatók alatt különböző szorzószámokat („multiples”) értünk, amelyek segítségével relatív értékelést hajthatunk végre: az értékelt vállalatot más vállalatokkal hasonlíthatjuk össze. A szorzószámok mindegyike abból indul ki, hogy a hasonló paraméterekkel rendelkező vállalatokat a vizsgált időszakban hogyan értékelte a piac. Az összehasonlíthatóság érdekében a szorzószámok standardizálásra kerültek. Damodaran az összehasonlító mutatókat három csoportra, azon belül több típusra osztotta, a következőképpen:

Az összehasonlító mutatók csoportosítása 

Forrás: Damodaran, A.: „Corporate Finance: Theory and Practice”, Wiley&Sons, 2001.

Eredményalapú szorzók (Alpont)

Az eredményalapú szorzók a vállalati részvény piaci árát az eredménykimutatásban szerepeltetett, illetve az azokból számítható eredményadatokhoz viszonyítják. Közülük a legelterjedtebb a P/E mutató („price/earnings”, azaz részvényár/részvényegységre jutó adózott eredmény), amelynek legnagyobb előnye, hogy széles körben elérhető információkra támaszkodik, és nagyon egyszerűen kiszámítható. A P/E mutató kiszámításakor a vállalat részvényeinek piaci (tőzsdei) árát vesszük alapul, amelyet elosztunk az egy részvényre jutó adózott eredmény (earnings per share, EPS) összegével:

A kiszámított P/E érték sokféle összehasonlítás alapja lehet. Végezhetünk térbeli összehasonlítást, mely során különböző piacok (pl.: különböző országok) P/E értékeit vetjük össze, mely alapján túlértékelt, illetve alulértékelt piacokat azonosíthatunk. A másik lehetőség az időbeli összehasonlítás, ahol azonos piacon különböző időszakokra érvényes P/E értékeket hasonlítjuk össze.

A P/E említett előnyei (egyszerűség, könnyen elérhető információ) mellett sok hátrányt is meg kell említeni. Az egyik fontos probléma, hogy az EPS számviteli eredményt tükröz, amely a különböző országok számviteli szabályozásában jelentkező eltérések miatt megnehezíti a nemzetközi összehasonlítást. Emellett a tőkeáttétel hatására keletkező adópajzs növeli az EPS-t, ami megtévesztő lehet, hiszen az adósságállomány növekedése növekvő kockázatot is jelent, azaz a megnövekedett számviteli eredmény mögött nem feltétlenül áll a részvényesi érték növekedése (Katits, 2002).

Mills azt is kimutatta, hogy a P/E mutató egyszerűségénél fogva nem tudja kezelni a szinergia által biztosított lehetőségeket [Mills, 1997]. Amennyiben az EPS negatív (a vállalat a tárgyévben veszteséget realizált), akkor a P/E nem alkalmazható. Ilyen esetekben érdemes az eszközérték-alapú vagy az árbevétel-alapú szorzókkal helyettesíteni (Damodaran, 1994).

A fentiek mellett a mutatónak további problematikus pontja, hogy a háttérben mindvégig az a feltételezés áll, miszerint a részvény piaci árát kizárólag a vállalat teljesítménye határozza meg. Könnyen belátható viszont, hogy ez soha nem teljesül maximálisan. A részvényárak mozgását például nagyban befolyásolják olyan makrogazdasági várakozások, melyekre a vállalat vezetőinek egyáltalán nincs hatása (Fónagy–Árva–Zéman–Majoros, 2003).

Könyv szerinti érték alapú szorzók (Alpont)

Az eredményalapú szorzók használatának feltétele, hogy a vállalat tárgyévben pozitív eredményt érjen el. Ha az eredmény negatív, akkor alternatív megoldásként a könyv szerinti érték alapú szorzók alkalmazhatók.

A leggyakrabban használt ilyen mutató a P/BV (Price/BookValue), azaz a piaci ár és a saját tőke könyv szerinti értékének hányadosa. Azonos számviteli előírások esetén (azaz feltételezve, hogy az eszközök és források értékelése azonos elvek alapján történik), a P/BV mutató jól tükrözi az alul- illetve túlértékeltséget, hiszen kifejezi a vállalati vagyon nagyságához viszonyított piaci értéket. Kiindulópontként az alábbi összefüggést kell felírni: 

EPS₀ =Book Value Of Equity*ROE

azaz a saját tőke könyv szerinti értékét a tőkearányos megtérülés (ROE) mutatóval megszorozva a tárgyévi adózott eredményt kapjuk, egy részvényre vetítve pedig az EPS-t.

Az előzőekben ismertetett eredményalapú szorzókhoz hasonlóan Damodaran itt is javasolja a viszonylag stabil és a gyorsan növekvő környezetben működő vállalatok értékelésének megkülönböztetését (Damodaran, 2001). Eszerint stabil vállalat esetében a ROE, az osztalékfizetési ráta (PR), a tőkésítési kamatláb (r) és a növekedési ráta (gn) ismeretében a P/BV mutatót a következőképpen írja fel (feltételezve, hogy r > g_n):

A piaciérték-alapú szorzókhoz hasonlóan itt is el kell mondani, hogy egy megbízhatóan meghatározott P/BV mutató segítségével a vállalatértékre közvetlen becslést adhatunk. A keresett vállalatérték (P) tehát e modell szerint a vállalat könyv szerinti értéke (BV) és a P/BV mutató szorzatával egyenlő.

Árbevételalapú szorzók (Alpont)

Pénzügyi gondokkal küszködő cégek esetében az eredmény-alapú és a könyvérték-alapú szorzók értelmezése problémákat vet fel. Ilyen szituációkban használható sikerrel az árbevételre vetített piaci érték (Price/Sales, P/S) mutatója. Nagy előnye, hogy az árbevétel viszonylag nehezen manipulálható, hiszen tartalma minden fejlett számviteli rendszerben azonos: a tárgyévben eladott készletek és szolgáltatások áfa nélküli ellenértéke. A P/S mutató emellett képes nyomon követni a vállalat árpolitikájában bekövetkezett változásokat.

A szorzószámos módszer gyakorlati értékelése (Alpont)

A gyakorlatban az eladási folyamat első szakaszában az értékelés jellemzően szorzószámos (relatív) módszerrel történik, melynek során a cég értékét egy nyereségmutató és egy iparág-specifikus mutatószám szorzataként kapjuk meg. A szorzószámos értékelés természetesen minden más értékelési módszerhez hasonlóan sok bizonytalanságot hordoz magában, de az adatok relatíve könnyű elérhetősége és a módszertan egyszerűsége miatt a leggyakrabban alkalmazott cégértékelési módszer. A szorzószámos értékelés során felmerülő legelső hibalehetőséget a nyereségmutató megválasztása jelenti. Jellemzően EBITDA alapú értékeléssel készülnek a vállalatértékelések. Az elemzés megbízhatóságához szükséges meghatározni, hogy melyik időszak EBITDA számát érdemes alkalmazni. Az eredmény meghatározásánál fontos kérdésként merül fel, hogy a figyelembe vett múltbeli időszak eredménye hány év átlagaként került kalkulálásra, vagy az idei év vagy esetleg a következő év várható eredménye az, ami a legjobban leírja a folyamatokat. Nyilvánvaló, hogy e kérdésben természetes módon érdekellentét merül fel a vevő és eladó között. A jövőbeli befektető (a vevő) a már meglevő, historikus és lezárt (auditált) eredményekre (kvázi a tényekre) akar támaszkodni. Az eladó a cégében rejlő jövőbeli növekedési lehetőséget szeretné érvényre juttatni a vételárban. Más szóval a befektető (vevő) a múltat akarja megvenni, az eladó pedig a (a növekedést magába foglaló) jövőt akarja pénzzé tenni. 

A szorzószámos értékelés másik paramétere az a mutatószám, amit az adott iparágban, földrajzi területen, hasonló méretű, közelmúltban lezajlott tranzakciók átlagából kerül meghatározásra. A szorzószám megválasztása is számos értékelési hiba forrása lehet. A legfőbb problémát a szorzószámokkal kapcsolatban az jelenti, hogy mivel nincs két teljesen azonos ügylet, ezért gyakran célszerű egyszerűsíteni egyik-másik tényező esetében. Az összehasonlításra alkalmazott cégek esetében előfordulhat, hogy nem teljesen azonos tevékenységi köre az értékelés alatt álló céghez képest. Sokszor előfordul, hogy nem áll elég információ rendelkezésre a magyar iparág átlag számszerűsítéséhez, így be kell vonni a számításokhoz más, néha távolabbi országokból származó vállalkozások által realizált tranzakcióit is – így nem teljesen azonos gazdasági környezetben lezajlott események kerülnek összehasonlításra. Az időbeli összehasonlításban például célszerű óvatosan kezelni a 2008-as válság utáni időszak szorzószámait, mert kevéssé relevánsak egy jelentősen megváltozott környezetben. Ezek eredményeként tehát mindenképpen körültekintően kell eljárni az átlagos mutató meghatározásakor. 

A szorzószámos értékeléssel kiszámított cégérték az előzőekben bemutatottak miatt jelentős kockázatot hordozhat magában. Az adásvételi folyamat első fázisában csupán tág értékhatárok kerülnek meghatározásra, a további tárgyalásokban pedig fontos szerepe van a tanácsadónak, hogy az adott tartományon belül végül milyen értékeléssel sikerül eladni a céget, milyen prémiumfaktorokat tud az eladó érvényesíteni az eredeti ajánlati árhoz képest. Ilyen prémiumfaktor lehet például a növekvő piaci részesedés és az árbevétel-növekedés, a fenntartható és a folyamatosan emelkedő nyereségráta, a piacvezetői szerep, nemcsak a hazai, de a regionális domináns piaci pozíció stb. 

Jövedelmezőségi mutatók 

A vállalkozási tevékenység jövedelmezőségének elemzéséhez a mérleg adatai mellett elsősorban az éves beszámoló eredménykimutatására van szükség. A jövedelmezőséget az egyes eredménykategóriák fejezik ki. A jövedelmezőség elemzése az eredménykimutatásban szereplő egyes eredménykategóriák valamilyen vetítési alaphoz történő viszonyítását jelenti. 

Vetítési alapként figyelembe vehetőek bevételi adatok (pl.: értékesítés nettó árbevétele), saját tőke adatok vagy erőforrásadatok (pl.: lekötött eszközérték, létszám, eladott áruk beszerzési értéke). A számítható jövedelmezőségi mutatóknak mindezek alapján több csoportja különböztethető meg, a vetítési alap tartalmának megfelelően. A jövedelmezőség elemzése elsősorban a jövedelmezőségi mutatók időbeli, illetve más vállalkozások, ágazati átlagok adataival történő összehasonlítását jelenti.

Célszerű a vállalkozásoknál egy egységes jövedelmezőségi mutatószámrendszer kialakítása. Lényeges, hogy az összehasonlítás érdekében kiválasztott mutatószámok tartalma változatlan, illetve azonos maradjon.

Árbevétel-arányos jövedelmezőségi mutatók (Alpont)

Ezek a mutatók azt fejezik ki, hogy az árbevételnek, illetve bevételeknek hány százaléka maradt meg a vállalkozásnál eredményként. Mindegyik mutatószámnál azok növekedése minősíthető kedvező jelenségnek. A mutatók kialakításánál lényeges követelmény a tartalmi megfeleltetés. A megfeleltetés követelménye azt jelenti, hogy az alkalmazott bevételi és eredménykategóriák tartalmilag összhangban legyenek egymással, azaz az egyes eredménykategóriákat mindig csak olyan bevételi tételhez szabad viszonyítani, amely részt vett az eredmény képződésében. Ennek megfelelően a következő árbevétel-arányos jövedelmezőségi mutatók képezhetők:

Átlagos fedezeti hányad = Fedezeti összeg / Értékesítés nettó árbevétele

Árbevétel-arányos üzemi eredmény = Üzemi tevékenység eredménye / (Értékesítés nettó árbevétele + Egyéb bevételek)

Árbevétel-arányos szokásos = Szokásos vállalkozási eredmény /

 vállalkozási eredmény        (Értékesítés nettó árbevétele + Egyéb bevételek + Pénzügyi műveletek bevételei)

Árbevétel-arányos adózás előtti eredmény = Adózás előtti eredmény / Összes árbevétel és bevétel

Return On  Sales, ROS = (Adózás előtti eredmény + Amortizáció + Kamat) / Értékesítés nettó árbevétele

Nettó profithányad = Adózott eredmény / Értékesítés nettó árbevétele

Kiemelt jelentősége van a gazdálkodó egység értékelésénél az adózott eredményhez viszonyítva képzett mutatószámnak, mely első figyelmeztető jele lehet a vállalkozás egészének romlásának. További vizsgálatot igényel, hogy már az alaptevékenység haszonkulcsa romlott, vagy az értékesítés közvetett költségei nőttek, vagy külső tényezők (pl.: adókulcs növekedés) eredményezték a csökkenést.

A vizsgálatba bevont cégek mutatói

A mutatók számszerűsítése a jellemző iparági jövedelmezőségi ráta tárulnak elénk. A mezőgazdasági vállalkozás rendkívül alacsony jövedelmezősége a tevékenység jellegéből adódik – nagy tárgyi eszköz lekötéssel jár. Nem véletlen, hogy a ROS mutató magas, hiszen az amortizáció értéke növeli a számlálót. A legbiztosabban működő vállalkozás a vizsgált körből az ipari tevékenységet folytató. Stabil üzemi szintű eredménye van, amelyet igazából nem tud kiegészíteni sem a pénzügyi, sem a rendkívüli eredmény révén. 

Tőkearányos jövedelmezőségi mutatók (Alpont)

Ezek a mutatók a különböző eredménykategóriák szerint azt fejezik ki, hogy a saját tőke egy egységével mekkora jövedelmet (eredményt) ért el a vállalkozás a vizsgált időszakban. Ennek megfelelően számításuk úgy történik, hogy az egyes eredménykategóriák összegét kell viszonyítani a saját tőke nagyságához.

A mutatók alakulása akkor mondható kedvezőnek, ha értékük folyamatosan növekszik. A különféle eredménykategóriákból számított mutatók egymáshoz viszonyított változása pedig azt mutatja meg, hogy a vállalkozás mely gazdálkodási területe milyen mértékben jövedelmező (a vállalkozás főtevékenysége, pénzügyi műveletek eredményhatása, rendkívüli események). Ennek megfelelően a következő tőkearányos jövedelmezőségi mutatók képezhetők:

Saját tőke arányos jövedelmezőség 1. = üzemi (üzleti) tevékenység eredménye / saját tőke

Saját tőke arányos jövedelmezőség 2. = adózás előtti eredmény / saját tőke

Saját tőke arányos jövedelmezőség 3. = adózott eredmény / saját tőke

A fentiek közül – összhangban a nemzetközi gyakorlattal – kiemelt jelentőségű a tőkearányos adózott eredménymutató, amelyet ROE (Return Of Equity) mutatónak is neveznek. Ez rámutat a vállalkozás osztalékfizetési képességére, vagy a tulajdonosi, befektetői döntéshez kapcsolódóan a lehetséges maximális tőkegyarapodásról nyújt információt.

A tőkearányos jövedelmezőségi mutatók alapján lehetőség nyílik részletesebb elemzésre, azaz a jövedelmezőségre ható tényezők számszerűsítésére, melyhez a tényezőkre bontás módszerét alkalmazhatjuk.

Üzemi (üzleti) eredmény / Saját tőke = 

Üzemi (üzleti) eredmény / Értékesítés nettó árbevétele * Értékesítés nettó árbev. / Saját tőke

Tőkearányos jövedelmezőség =

Árbevétel-arányos jövedelmezőség * Tőke forgási sebessége

Az eredmény és a jövedelmezőség alakulására vonatkozóan rendszeresen kérdéseket kell megfogalmazni és ezekre meg kell keresni a válaszokat. Melyek ezek a kérdések:

1. milyen fontosabb tényezők hatnak a jövedelmezőségre?
2. milyen mértékben tér el a várható eredmény és a tényleges eredmény?
3. hogyan hatnak a jövedelmezőségre külső tényezők? 
4. megfelel-e a jövedelmezőség (pl.: ROI %) a tulajdonosok és a menedzsment elvárásainak?
5. mennyiben javítják az eredményességet különböző intézkedések (pl.: beruházás technológiák, költségcsökkentés, stb.)?
6. hogyan hatnak a portfolió (termék, üzletág) változásai a vállalkozás eredményére?

A vizsgálatba bevont cégek mutatói

A saját tőke arányos jövedelmezőség bármelyik formája arra ad számunkra felvilágosítást, hogy a befektetett tőke milyen formában térül meg. A mutatók értéke illeszkedik az árbevétel-arányos jövedelmezőséghez. 

Élőmunka-arányos jövedelmezőségi mutatók (Alpont)

Az élőmunka-arányos jövedelmezőségi mutatók az egyes eredménykategóriák viszonyítását tartalmazzák az emberi erőforrás felhasználásának kifejezéseként alkalmazandó átlagos állományi létszámhoz (létszámarányos jövedelmezőség). Az emberi erőforrás felhasználását a létszám helyett a bérköltség vagy a személyi jellegű ráfordítások értéke adott időszaki nagyságával is ki lehet fejezni (bérarányos jövedelmezőség).

Létszámarányos eredmény = Üzemi (üzleti) tevékenység eredménye* / Átlagos létszám

Bérarányos jövedelmezőség = Adózás előtti eredmény / Személyi jellegű ráfordítások

Egy alkalmazottra jutó eredmény = (Adózott eredmény + Személyi jellegű ráfordítások) / Átlagos létszám

Erőforrás-arányos jövedelmezőség = Üzemi (üzleti) tevékenység eredménye* / 

(Befektetett eszközök nettó értéke + Készletek + Bérköltség)

* Más eredménykategória is használható a társaság tevékenységének függvényében

A mutatók azt fejezik ki, hogy egy fő, illetve 100 Ft bérköltség milyen nagyságú eredményt hozott létre. Ebből adódóan a mutatók növekedése kedvező a vállalkozás számára. Kiemelt jelentősége van a térbeli összehasonlításnak, azaz más, hasonló profilú vállalkozások megfelelő adataihoz történő viszonyításnak.

A vizsgálatba bevont cégek mutatói

A humán erőforrás eredményhez való hozzájárulása esetében kiugróan magas a szolgáltatást folytató vállalkozás. Kis létszámmal relatíve nagy eredmény kerül megállapításra. A legkisebb humán erőforrás-hozzájárulást a mezőgazdasági vállalkozás produkálja – iparági sajátosság. Az építőipari cég eleve negatív eredménye torz következtetésre vezet, ha kiemelnénk.  

Eszközarányos jövedelmezőségi mutatók (Alpont)

Az eszközarányos jövedelmezőségi mutatók alapvetően azt fejezik ki, hogy a tevékenység végzése érdekében lekötött egyes eszközcsoportok milyen mértékben járultak hozzá a vállalkozási jövedelem (eredmény) képződéséhez. Lényeges az alkalmazott eredménykategória és a meghatározott eszközcsoport helyes megválasztása, mert egy-egy mutatóban olyan eszköz nem szerepeltethető, amely nem járult hozzá az adott eredménykategória keletkezéséhez. A mutató magában rejti a torzítás lehetőségét, hiszen a számlálóban szereplő eredmény mindig egy adott időszak végső adata, míg a nevezőben szereplő nettó eszközérték egy fordulónapra vonatkozó, időponti adat (ez a torzítás feloldható az egyes eszközadatok éven belüli átlagos értékének alkalmazásával). Ennek megfelelően a következő eszközarányos jövedelmezőségi mutatók képezhetők:

Eszközarányos jövedelmezőség 1. = Üzemi (üzleti) tevékenység eredménye / (Immateriális javak nettó értéke + Tárgyi eszközök nettó értéke)

Eszközarányos jövedelmezőség 2. = Üzemi (üzleti) tevékenység eredménye / Készletek

Eszközarányos jövedelmezőség 3. = Üzemi (üzleti) tevékenység eredménye / (Immateriális javak nettó értéke + Tárgyi eszközök nettó értéke + Készletek)

Eszközarányos jövedelmezőség 4. = Adózás előtti eredmény / (Befektetett eszközök + Készletek)

Eszközarányos jövedelmezőség 5. = Adózás előtti eredmény / Eszközök összesen

Eszközarányos jövedelmezőség 6. = Adózott eredmény / Eszközök összesen

(Return On Assets, ROA)

Eszközarányos jövedelmezőség 7. = (Adózás előtti eredmény + Amortizáció + Kamat) / 

(Return On Invesments, ROI) Tartós eszközlekötés

A vizsgálatba bevont cégek mutatói

A vállalkozások rendelkezésre álló vagyon milyen jellegű jövedelmet képes előállítani. Az építőipari vállalkozás negatív eredményétől eltekintve, az előzőekhez hasonlóan, az agrárvállalkozás a legalacsonyabb jövedelmezőséggel rendelkezik. Az érintett mezőgazdasági vállalkozás relatíve szerényebb eredménye, ha szektor önmagában vizsgáljuk, akkor jó eredménynek mondható. Hasonlóan az előzőekhez, az ipari vállalkozás jövedelmezősége a legkiegyenlítettebb.

A fedezet elemzése (Alpont)

Jól működő vállalkozásnál a szokásos vállalkozási tevékenység eredményét döntően az üzemi (üzleti) tevékenység eredménye, illetve az értékesítési tevékenység bruttó eredménye befolyásolja. A gazdálkodóknak célszerűbb részletesebben elemezni ezeket a kategóriákat. Az értékesítés bruttó eredménye az alábbi módon határozható meg:

Az értékesítés bruttó eredménye felfogható egy olyan fedezetnek, mellyel az értékesítés közvetlen költségében nem érvényesíthető költségeket, azaz az értékesítés közvetett költségeit is “fedeznie” kell. Ha ez az eredmény kisebb, mint az értékesítést terhelő közvetett költségek, akkor az “eredmény” veszteség. Az értékesítés bruttó eredményét, a fedezeti összeget alkotó tényezők az értékesítés volumenével arányosan változnak (feltételezve, hogy az egyéb feltételek változatlanok), ezért egy olyan eredménykategória, mely a menedzsment gyors döntésihez is segítséget nyújt.

Az értékesítés bruttó eredményét, a fedezeti összeget befolyásoló tényezők könnyen meghatározhatók, ha az értékesítés nettó árbevételének illetve az értékesítés közvetlen költségeinek változására ható tényezőket áttekintjük. Az összesítés alapján a következő hatótényezőkkel számolhatunk:

• az értékesítés volumene,
• az értékesített termékek, tevékenységek, szolgáltatások árszínvonala,
• az értékesített termékek, tevékenységek, szolgáltatások közvetlen önköltsége,
• az értékesített termékek, tevékenységek, szolgáltatások összetétele.

Az értékesítés bruttó eredményére pozitívan hat az árszínvonal és a volumen növekedése, az önköltség csökkenése, illetve az értékesítési struktúra javítása. Az elemzés feladata annak számszerűsítése, hogy az előző tényezők milyen mértékben, milyen összegben hatottak az értékesítési eredmény változására. Az elemzés csak utólagosan, az üzleti év végén összeállított eredménykimutatás adatainak felhasználásával történhet, de az így nyert információk jól hasznosíthatók a várható eredmény meghatározására is. 

Az elemzés lépései a következők: 

1. A fedezeti összeg meghatározása a vizsgált időszakokra:

ahol

q_i = volumen nagysága

p_i = egységár

ö_i = egységönköltség

Σq_ip_i = értékesítés árbevétele

Σq_iö_i = értékesítés közvetlen költségei

F_i = fedezeti összeg

i: = bázis -(0), tárgyidőszak (1)

2. A fedezeti összeg változásának számszerűsítése =  F₁ – F₀.
3. A standardizálás módszerét alkalmazva, tehát mindig egy-egy tényező változásának hatását vizsgálva a többi változatlansága mellett. Az elemzési lehetőség függ attól, hogy milyen mélységű adatok állnak rendelkezésünkre (csak értékbeni adatok, vagy természetes mértékegységben kifejezett adatok).
4. Az elemzéshez elvégzéséhez szükség van számított (fiktív) adatokra, azaz fiktív árbevételre (q₁p₀₌ bázis árakkal számított tárgyidőszaki árbevétel), fiktív értékesítési költségekre (q₁ö₀ = bázis önköltségi szinten számított tárgyidőszaki értékesítési költség), illetve a fiktív fedezeti összegre (fiktív árbevétel – fiktív értékesítési költség =  F_f).
5. A hatótényezők közül az árváltozás csak az értékesítés nettó árbevételére, az egységönköltség változása csak az értékesítés közvetlen költségeire gyakorol hatást, ugyanakkor a volumen és összetétel változása mindkét eredményt alakító elemre hat. 

Az elemzéshez felhasználandó értékadatok:

Eredményt alakító tényezők és fedezeti hányad	Bázis időszak	Feltételezett érték	Tárgyidőszak
Értékesítés nettó árbevétele	Σq0p0	Σq1p0	Σq1p1
Értékesítés közvetlen költségei	Σq0ö0	Σq1ö0	Σq1ö1
Fedezeti összeg	F0	Ff	F1
Fedezeti hányad(Fedezeti összeg: ért. árbev.)

A fedezeti összeg változására ható tényezők számszerűsítése a rendelkezésre álló adatok segítségével:

1. az árváltozás hatásának kimutatásánál azzal a feltételezéssel élünk, hogy ha a viszonyítási időszakban is a bázis árakkal értékesítünk, akkor mennyivel nagyobb, illetve kisebb árbevételt értünk volna el. Az árszínvonal változásának az eredményre gyakorolt hatása könnyen érthető. Az árnövekedés (ha nem jár azonos mértékű költségnövekedéssel) növeli az eredményt, ha csökken az árszínvonal, csökken az eredmény is.

Képletben:

Tárgyidőszak tényleges árbevétele – Bázis időszaki árakon számított tárgyidőszaki árbevétel, azaz 

Σq₁p₁ – Σq₁p₀

2. az önköltség változás hatásának számszerűsítésénél azzal a feltételezéssel élünk, hogy ha a tárgyidőszakban is a bázisidőszaki önköltségen történt volna az értékesítés – ami lehet nagyobb, vagy kisebb, mint a tárgyidőszaki – akkor az értékesítés eredményét miként befolyásolta volna az eltérés. Az értékesítésre került termékek növekvő önköltsége a fedezeti összeget csökkenti, az önköltség csökkenése – jobb gazdálkodásra utalva – növeli az értékesítési eredményt.

Képletben: 

Tárgyidőszaki értékesítés közvetlen költsége – Tárgyidőszaki értékesítés bázisidőszaki közvetlen önköltségen, azaz      

Σq₁ö₁ – Σq₁ö₀

3. a volumenváltozás az értékesítés árbevételére és az értékesítés közvetlen költségeire is hatást gyakorol. Az értékesítés átlagos volumenváltozásának megfelelő mértékben a bázisidőszak fedezeti összege is változik. Ehhez először meg kell határoznunk az átlagos volumenváltozást, a volumenindex segítségével.

Volumenindex (I_q) = Bázis időszaki árakon számított tárgyidőszaki árbevétel (Σ q₁p₀) / Bázis időszaki tényleges árbevétel  (Σ q₀ p₀)

Az értékesítés bázisidőszaki eredménye az átlagos volumen-változás mértékének megfelelően változik.

Képletben:

F₀ (I_v –100)

A számszerűsítés elvégezhető a fedezeti hányadok segítségével is. Az értékesítés volumen változása  (Σq₁p₀ – Σq ₀p₀) önmagában is változtatja a fedezeti összeget, tehát változatlan nyereség  tartalom  (fedezeti hányad) mellett is módosítja az értékesítés eredményét. Ebből a szabályszerűségből kiindulva a bázisidőszaki fedezeti hányad volumenváltozásnak megfelelő mértékű változását kell kimutatnunk.

Képletben: 

(Bázisidőszaki árakon számított tárgyidőszaki árbevétel – Bázisidőszaki árbevétel) * Bázisidőszak fedezeti hányada

(Σq₁p₀ –Σq₀p₀) *

4. az értékesítés összetételének változása, az értékesítési arányok eltolódása a kedvezőbb, vagy kedvezőtlenebb nyereség tartalmú (fedezeti hányadú) termékek, tevékenységek felé, közvetlen hatást gyakorol az értékesítés eredményére.

A számított, vagy fiktív átlagos fedezeti hányadban () kiküszöböltük a bázisidőszakhoz viszonyítva az ár és önköltségváltozásból eredő különbségeket, de az összetétel változás hatását továbbra is tartalmazza. Ebből következően a fiktív és a bázisidőszaki átlagos fedezeti hányadok különbsége és a fiktív árbevétel szorzata az összes értékesítésben megjelenő fedezeti összeg eltérését fejezi ki. 

Képletben:

(Átlagos fiktív fedezeti hányad – Bázisidőszaki átlagos fedezeti hányad) * Bázisidőszaki árakon számított tárgyidőszaki árbevétel

( – ) * Σq₁p₀  = fedezeti összeg eltérésre gyakorolt hatás

A négy hatótényező együttes hatása (plusz, mínusz eltérések) meg kell egyezzen az eredménykimutatásban kiszámított tárgyidőszaki és bázisidőszaki értékesítés bruttó eredmény különbségével. A hatótényezőkre bontás a menedzsment és a tulajdonosok részére olyan információkat biztosít, amelyekből választ kapnak arra, hogy a tényleges értékesítési eredményt csupán az áremeléssel érte-e el a vállalkozás, vagy újabb piacok szerzésével az értékesítés volumenét is sikerült javítani. Információkat kapnak arra is, hogy a bázisidőszaki értékesítési összetétel változtatása, vagy a költségszint csökkentés milyen hatással volt az eredményre. A módszer jól hasznosítható a következő időszak eredménytervezésénél, illetve annak meghatározásánál, hogy a termékek között melyek a különösen kedvező, a még nyereséget hozó, illetve a nulla fedezetű termékek.